Európa még ebben a generációban megszűnhet Európának lenni, az európai ember pedig elveszítheti az egyetlen olyan helyet a Földön, ahol ma még otthon érzi magát

- figyelmeztet a brit Douglas Murray új könyvében.

 Az Európa különös halála – bevándorlás, identitás, iszlám

egy éppen öngyilkosságot elkövető kontinens és kultúra korrajza (The Strange Death of Europe – Immigration, Identity, Islam, megjelent: 2017). A csökkenő gyermekvállalási kedv, a tömeges bevándorlás, egy identitási krízis és az önvád légkörében élő európai ember önmegsemmisítő módba kapcsolt.

 Murray szerint sokkoló, hogy Európa már nem akarja reprodukálni önmagát. 

Európa nem akar harcolni és nem akar érvelni a saját maga védelmében. Mintha a hatalomban lévők számára közömbös lenne, hogy az európai ember, az európai kultúra elvész-e örökre. Egyesek mintha már döntöttek is volna arról, hogy magát a népet kell feloszlatni és újat választani a helyébe (ahogyan erről Bertold Brecht írt versében).

Mindezt két, egymással összefüggő jelenség váltotta ki.

 Az egyik az Európába történő tömeges bevándorlás. 

Az európaiak elhitették magukkal, hogy ez működni fog. Makacsul hajtogatták, hogy a tömeges bevándorlás természetes folyamat. Hogy ha az integráció nem is történik meg az első generációnál, akkor majd a gyermekeik, az unokáik vagy egy eljövendő generáció integrálódni fog. A legvalószínűbb kimenetelt – hogy az integráció sohasem fog megtörténni – elhessegettük magunktól.

 A másik jelenség az, hogy elveszítettük a nyugati kultúra értékességébe vetett hitünket. 

Az európaiak többsége már nincs meggyőződve arról, hogy a modern világban a keresztény civilizációnak van létjogosultsága. Elfelejtettük, amit a szüleink és nagyszüleink oly keservesen tapasztaltak meg: hogy a kultúránkat és minden értékünket elsöpörhetik olyanok, akik nem méltóak azokra.

 Európát – minden más kultúránál inkább – nyomasztja a múltjával kapcsolatban érzett bűntudat. 

A neoliberális világfelfogás újraértelmezte a világtörténelmet. Népszerűvé vált kiemelni és felnagyítani a Nyugat bűneit, és mélyen hallgatni a keresztény civilizáció világméretű pozitív hatásairól. Ma politikailag nem korrekt büszkének lenni a fehér ember, a Nyugat értékeire. Európa egzisztenciális fáradtsággal küzd – azzal az életérzéssel, hogy az Európa-sztori talán kifulladt már, és hagyni kell, hogy egy új történet elbeszélése kezdődjön el.

A kérdést, hogy hol húzódnak egy adott kultúrkör határvonalai, antropológusok már régóta vizsgálják. De azért mindig is léteztek egyértelmű határvonalak.

 Európa például soha sem volt iszlám kontinens. 

Tudjuk, hogy a ma élő görögök nem azonosak az ókori görögökkel. Tudjuk, hogy a mai angolok – vagy franciák – nem ugyanolyanok, mint az egy évezreddel korábban élő őseik. Mégis, ma is felismerhetően görögök, angolok, franciák – és az, hogy

 ők mindannyian európaiak. 

Az európai identitásokban megvalósult a kultúra-áthagyományozás gyakorlata – ami jól felismerhető a nemzetiségek – jó és rossz – jellemzőiben, szokásaiban, viselkedésében. 

Arról szó sincs, hogy nem fogadnánk el bizonyos mértékű változásokat. Ha azonban a változások túl nagyok és túl gyorsan mennek végbe, akkor valami „mássá” alakulunk át – akár olyasvalamivé is, amivé soha sem szerettünk volna - figyelmeztet Murray.

Általánosságban elfogadjuk, hogy az emberek egyéni szinten, bőrszíntől függetlenül, elsajátíthatnak egy kultúrát - amennyiben ezt mind az egyén, mind a befogadó kultúra nagyon akarja. Mi európaiak mégsem vagyunk képesek arra, hogy bármivé átváltozzunk. Például nem tudunk indiaivá vagy kínaivá lenni. Egyesek mégis úgy gondolják, hogy a világ bármely pontjáról érkező emberek képesek lesznek európaivá válni.

 Európa legyen mindenkié - de a világ többi országa nem lehet ugyanígy az európaiaké. 

Európainak lenni elsősorban nem faji kérdés, hanem az európai értékekkel való azonosulást jelenti.

 Ideje megválaszolnunk tehát a kérdést, hogy  mik az európai értékek? 

Vannak, akik szerint a 21. századi Európa már autonóm, önfenntartó rendszer – amely képes fennmaradni a civilizációnkat életre hívó ősforrás nélkül.

 A kereszténység helyébe az – egyébként szintén bibliai eredetű – emberi jogok egyre táguló fogalma került. 

Megválaszolatlanul hagytuk a kérdést, hogy a megszerzett jogaink önállóan is életképesek-e, vagy függnek a kontinens polgárai által újabban elutasított fundamentális meggyőződésektől?

Eközben egy hasonlóan nagy horderejű vita robbant ki a nemzetállamok létezésének a létjogosultságáról - és céljáról. Európában – az 1648-as vesztfáliai békekötéstől a huszadik század végéig – a nemzetállamokat nem csupán az alkotmányos rend és a liberális szabadságjogok legjobb garanciájának, hanem a béke garanciájának is tartottuk. Ez a meggyőződés mostanra elpárolgott - mutat rá az angol szerző.

“A határok a politikusok legszörnyűbb találmányai” - fogalmazta meg Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke. Ma sokan - Németországgal az élen - úgy vélik, éppen a nemzetállamok léte miatt törtek ki a háborúk a történelemben. (Bár Berlin bizonyára örülne annak, ha ez másként lenne),

 a német militarizmus és a náci agresszió miatt robbantak ki a huszadik század világháborúi - nem a határok létezése miatt 

- mutat rá Murray.

A történelmünkkel kapcsolatos egyesítő narratíva, illetve a jelenünkkel és jövőnkkel kapcsolatos vízió hiánya bármilyen helyzetben komoly kihívás elé állított volna bennünket. De a civilizációnk fundamentumait érintő társadalmi változások és általános felfordulás idején mindez fatális következményekkel járhat.

 A világ népei éppen akkor kezdett beáramlani Európába, amikor Európa identitási válságba került. 

Talán működött is volna ez, ha a más kultúrákból érkező milliók egy asszertív európai kultúrába érkeznek – de nem egy bűntudattal megvert, holtfáradt és haldokló befogadó-kultúrában.

A múltban az európai identitás nagyon konkrét, mély filozófiai és történelmi gyökerekből táplálkozott (a jogrenden, illetve a kontinens történelmén és filozófiatörténetén nyugvó etikán). Megállapítható, hogy

 Európa a zsidó-keresztény etika, a görög kultúra, és a római jog alapjain nyugszik. 

Ma Európa etikájának és meggyőződéseinek – Európa identitásának és ideológiájának – a kulcskifejezései a „mások tisztelete”, a „tolerancia” és a (mind közül legellentmondásosabb) „diverzitás”.

Európa – ahelyett, hogy az európai népek hazája maradt volna – úgy döntött: átalakul egy utópiává – a szó eredeti görög jelentése értelmében, egy „nem (valóságos) hellyé”.