Reader

 Neal Stephenson: Seveneves (A hét Éva) 

Na ez az egyik legjobb kezdőmondat, amit regényben olvastam.

...a Föld napjai meg vannak számlálva... a világ nemzetei az elkerülhetetlennel és a vészesen fogyó idővel versengve összefognak, hogy nagyszabású tervet dolgozzanak ki az emberiség megmentésére – messze a légkör felett, a bolygóközi űrben... de csak néhány száz vagy talán néhány ezer embernek lesz hely a Nemzetközi Űrállomás kibővített változatán...

Azt hittem, hogy a kezdő mondatnál jobban már semmisem lephet meg a regényben. Aztán elérkeztem a 848 oldalas sci-fi kb 600. oldalára, ahol a következő fejezet így kezdődik:

Ami tetszett benne:

•  Merész felvetés.  Mi lenne, ha felrobbanna a Hold és az emberiség tudná, hogy két év múlva a Föld mintegy ötezer évre lakhatatlanná lesz?
  
  
• Tudományos-fantasztikus űrotthonok és járművek részletgazdag, valóságszerű ábrázolása. 
  
  
  
  
•  Innovatív ötletek.  A sztratoszférában keringő városok - amelyek néha, ideiglenesen leereszkednek a Földre. Anti-gravitációs vonatok. Több ezer éves, földalatti kolóniák. Emberrel összenőtt, nano-robot fegyverek. Rajban közlekedő űrhajó-lakások.
  
  

Ami szörnyű volt:

•  Túl technikai.  Néhol olyan, mint egy nagyon hosszú IKEA Összeszerelési Útmutató. 
  
  
•  Lapos karakterek.  Amennyire realisztikusak a műszaki leírások, annyira nem életszerűek a szereplők. Olyan, mintha az emberek androidok lennének - mindenki kicsit rezignáltan beletörődik a végzetébe.
•  Jaj de hosszú!  Feszesebb, izgalmasabb lett volna, ha néhány száz oldallal rövidebb.
  
  

Úgy látszik, hét milliárd ember pusztulása kevésbé viselte meg érzelmileg,

mint egyetlen ember pusztulása.